Babarc története
Babarc az ország déli részén, Baranya megye keleti felén, a Dunától mintegy 10 kilométerre, a folyónál kezdődő és a Mecsekig húzódó dombság délkeleti részén, a Mohács - Pécs közötti országúttól északra, a Borza patak völgyében épült falu.
A falu határának déli része sík, északi része emelkedő dombos. A Salamon-hegy a falu legmagasabb pontja, tengerszint feletti magassága 224 m.
Ezen a termékeny területen viszonylag korán megtelepedett az ember. Az első leleteknek a koraőskorig nyúlnak vissza. A kerámialeletek a késő újkőkorból származnak, Kr.e. 2500-2800 körüliek és az úgynevezett "lengyeli kultúra" emlékei. Időszámításunk előtti maradványok sokasodni kezdenek ezek már az ember huzamosabb itt tartózkodását feltételezik. Ezt bizonyítja a római kori téglasír is. A népvándorlás idejéből származik 3 téglasír amelyre Török Gyula 1939-ben bukkant rá. Később az avarok nyomai kerültek elő, öt avar kori sír feltárásával. Talán arról is beszélhetünk, hogy Babarc több mint 1500 éves.
A falu mai neve 1015-ből ismert. Valószínűleg első tulajdonosától, Babarc vitézről kapta. A pécsváradi apátság 1015. évi alapítólevelében az apátságnak adományozott falvak között szerepel. A faluelnevezés a középkori oklevelekben különböző változatokban szerepel: Boborch, Babolcha, Babarczi. A kis faluból templomos, plébániás hely lett. 1408-ból tudjuk, hogy vásáros hely volt, tehát a mezővárosi fejlődés útjára lépett. Az is feltehető, hogy az apátságnak valamiféle alközpontja lehetett, magtárakkal, borpincékkel, malmokkal.
A török megszállás alatt tovább fejlődött a falu. Azonban a 150 éves hódoltság alatti pusztítások Babarcot sem kerülték el. A csatározások sokszor Eszékig is elhúzódtak, a hadiút melletti falvak végveszélybe kerültek. Babarc lassan elnéptelenedett. Az életben maradtak a környező erdőkben, mocsarakban húzták meg magukat.
Az 1696. évi összeírás 10 családot említ Babarcon. Ezek valamennyien magyarok és kálvinisták voltak, 1602-ben még katolikusok lakták a falut, ebben az évben épült az első katolikus templom. Későbbi dokumentumokból is kitűnik, hogy a kálvinisták 1712-ig a katolikusok templomába jártak, majd építettek egy kicsi templomot és azt 1829-ben újjáépítették. A mai római katolikus plébániatemplomot 1808-ban Szent István király tiszteletére emelték.
Baranya népét a török kiűzése után az 1704. évi rácdúlás rázta meg. A szerbek pusztítása Babarcot sem kerülte el. A házakat felgyújtották, az állatokat elűzték, a lakosság egy része azonban megmenekült.
Ezután kezdődött a németek betelepítése. Az uradalmak is támogatták a jövevényeket. A Pécsváradi Uradalom apátsága (kezdetben Kamara) 1698 és 1703 közti összeírásaiban 45 család szerepel, ami hatalmas számot jelentett ebben az időben. Ezek azonban csak pár évig tartózkodtak a faluban, 1703-ra valamennyien eltávoztak, tovább vándoroltak.
III. Károly 1723. évi törvényének "Az ország benépesítése" címet viselő 703. cikke említi a betelepítést. A törvénycikk a következőt mondja ki:
" Ő legszentségesebb felsége jóságosan meg fogja engedni, hogy bármely szabad embert 6 éven keresztül minden közadó fizetésétől való mentesség feltétele mellett az országba hívhassanak, és e szabadságot országszerte kihirdethessék."
A birtokosoknak érdekük volt saját birtokukra csábítani a betelepülőket. A törvény azt is kimondta, hogy a telepesnek nem lehet adóssága. Bizonyos vagyonnal rendelkezniük kellett, követelték, hogy annyi készpénzük legyen, hogyha vissza kívánnának telepedni hazájukba, annak ne legyen anyagi akadálya.
A letelepedésnek ez csak az egyik módja, a legális mód volt, de jöttek nem is kevesen titokban, csaknem szökve. Ők nyilván vagyonilag igen rosszul álltak, esetleg semmijük sem volt. A legálisan érkezett, vagyonosabb telepeseknek a birtokosok megadták a törvényben leírt kedvezményeket. Ez érdeke volt a betelepülőknek, és a kedvezmény lejártakor új birtokost kerestek, aki ismét biztosította a 3-6 év kedvezményt. Így indult meg a több évtizeden át tartó vándorlás a Dunától a megye belseje felé.
Babarcra az első német telepesek 1720-ban érkeztek. Ezek a következők voltak: Jakab Maidl, Henrik Lencz, Henrik Kron, Hanz Henrik Smidt, Konrád Porges, Berget, vagy Berger. A neveket az összeíró latin betűkkel jegyezte fel, természetesen hallás után. Valószínűleg nem is tudott németül.
Babarcra 1698-1752 között - az 54 év alatt - 318 család érkezett, akik közül 141 család rövid időn belül tovább vándorolt. A folyamat lassan nyugvópontra jutott, s a század végére a lakosság nagyjából megállapodott. A családokban átlagban 5 fő élt, ezen belül 2-3 gyermek. A falu kezdetben két utcából állt a magyar utcából és a sváb utcából, ennek megfelelően két falurészről is beszéltek, a magyar és a sváb faluról. A rajnai frank nyelvjárást beszélő németek a falu nevét "Bawaz"-ra (ejtsd Bávác) fordították.
A II. világháború után a németeket kitelepítették, helyükre felvidéki magyar telepesek érkeztek.
Babarcon a legfőbb gazdasági tevékenység a szőlőművelés volt. Az állattartás is jelentős szerepet játszott.
Babarc az ország déli részén, Baranya megye keleti felén, a Dunától mintegy 10 kilométerre, a folyónál kezdődő és a Mecsekig húzódó dombság délkeleti részén, a Mohács - Pécs közötti országúttól északra, a Borza patak völgyében épült falu.
A falu határának déli része sík, északi része emelkedő dombos. A Salamon-hegy a falu legmagasabb pontja, tengerszint feletti magassága 224 m.
Ezen a termékeny területen viszonylag korán megtelepedett az ember. Az első leleteknek a koraőskorig nyúlnak vissza. A kerámialeletek a késő újkőkorból származnak, Kr.e. 2500-2800 körüliek és az úgynevezett "lengyeli kultúra" emlékei. Időszámításunk előtti maradványok sokasodni kezdenek ezek már az ember huzamosabb itt tartózkodását feltételezik. Ezt bizonyítja a római kori téglasír is. A népvándorlás idejéből származik 3 téglasír amelyre Török Gyula 1939-ben bukkant rá. Később az avarok nyomai kerültek elő, öt avar kori sír feltárásával. Talán arról is beszélhetünk, hogy Babarc több mint 1500 éves.
A falu mai neve 1015-ből ismert. Valószínűleg első tulajdonosától, Babarc vitézről kapta. A pécsváradi apátság 1015. évi alapítólevelében az apátságnak adományozott falvak között szerepel. A faluelnevezés a középkori oklevelekben különböző változatokban szerepel: Boborch, Babolcha, Babarczi. A kis faluból templomos, plébániás hely lett. 1408-ból tudjuk, hogy vásáros hely volt, tehát a mezővárosi fejlődés útjára lépett. Az is feltehető, hogy az apátságnak valamiféle alközpontja lehetett, magtárakkal, borpincékkel, malmokkal.
A török megszállás alatt tovább fejlődött a falu. Azonban a 150 éves hódoltság alatti pusztítások Babarcot sem kerülték el. A csatározások sokszor Eszékig is elhúzódtak, a hadiút melletti falvak végveszélybe kerültek. Babarc lassan elnéptelenedett. Az életben maradtak a környező erdőkben, mocsarakban húzták meg magukat.
Az 1696. évi összeírás 10 családot említ Babarcon. Ezek valamennyien magyarok és kálvinisták voltak, 1602-ben még katolikusok lakták a falut, ebben az évben épült az első katolikus templom. Későbbi dokumentumokból is kitűnik, hogy a kálvinisták 1712-ig a katolikusok templomába jártak, majd építettek egy kicsi templomot és azt 1829-ben újjáépítették. A mai római katolikus plébániatemplomot 1808-ban Szent István király tiszteletére emelték.
Baranya népét a török kiűzése után az 1704. évi rácdúlás rázta meg. A szerbek pusztítása Babarcot sem kerülte el. A házakat felgyújtották, az állatokat elűzték, a lakosság egy része azonban megmenekült.
Ezután kezdődött a németek betelepítése. Az uradalmak is támogatták a jövevényeket. A Pécsváradi Uradalom apátsága (kezdetben Kamara) 1698 és 1703 közti összeírásaiban 45 család szerepel, ami hatalmas számot jelentett ebben az időben. Ezek azonban csak pár évig tartózkodtak a faluban, 1703-ra valamennyien eltávoztak, tovább vándoroltak.
III. Károly 1723. évi törvényének "Az ország benépesítése" címet viselő 703. cikke említi a betelepítést. A törvénycikk a következőt mondja ki:
" Ő legszentségesebb felsége jóságosan meg fogja engedni, hogy bármely szabad embert 6 éven keresztül minden közadó fizetésétől való mentesség feltétele mellett az országba hívhassanak, és e szabadságot országszerte kihirdethessék."
A birtokosoknak érdekük volt saját birtokukra csábítani a betelepülőket. A törvény azt is kimondta, hogy a telepesnek nem lehet adóssága. Bizonyos vagyonnal rendelkezniük kellett, követelték, hogy annyi készpénzük legyen, hogyha vissza kívánnának telepedni hazájukba, annak ne legyen anyagi akadálya.
A letelepedésnek ez csak az egyik módja, a legális mód volt, de jöttek nem is kevesen titokban, csaknem szökve. Ők nyilván vagyonilag igen rosszul álltak, esetleg semmijük sem volt. A legálisan érkezett, vagyonosabb telepeseknek a birtokosok megadták a törvényben leírt kedvezményeket. Ez érdeke volt a betelepülőknek, és a kedvezmény lejártakor új birtokost kerestek, aki ismét biztosította a 3-6 év kedvezményt. Így indult meg a több évtizeden át tartó vándorlás a Dunától a megye belseje felé.
Babarcra az első német telepesek 1720-ban érkeztek. Ezek a következők voltak: Jakab Maidl, Henrik Lencz, Henrik Kron, Hanz Henrik Smidt, Konrád Porges, Berget, vagy Berger. A neveket az összeíró latin betűkkel jegyezte fel, természetesen hallás után. Valószínűleg nem is tudott németül.
Babarcra 1698-1752 között - az 54 év alatt - 318 család érkezett, akik közül 141 család rövid időn belül tovább vándorolt. A folyamat lassan nyugvópontra jutott, s a század végére a lakosság nagyjából megállapodott. A családokban átlagban 5 fő élt, ezen belül 2-3 gyermek. A falu kezdetben két utcából állt a magyar utcából és a sváb utcából, ennek megfelelően két falurészről is beszéltek, a magyar és a sváb faluról. A rajnai frank nyelvjárást beszélő németek a falu nevét "Bawaz"-ra (ejtsd Bávác) fordították.
A II. világháború után a németeket kitelepítették, helyükre felvidéki magyar telepesek érkeztek.
Babarcon a legfőbb gazdasági tevékenység a szőlőművelés volt. Az állattartás is jelentős szerepet játszott.
